kisvasut.hu - kisvasut.hu -

Látogatás a Felsővisói Erdei Vasúton, 2011. április 13-15.

2011.05.12 (Markója Szilárd)



2011 áprilisában ismét látogatást tettünk a Felsővisói Erdei vasúton. Legutolsó, 2008-as utazásunk óta újabb jelentős változások történtek, amit az alábbiakban foglalunk össze.

Suliguli, rakott vonattal, előtérben a rakodásra váró truckok

Suliguli, rakott vonattal, előtérben a rakodásra váró truckok
Fotó: Markója Szilárd (2011.04.14.)

Az RG Holz Company működőképes gőzöseiből (764-408R, 764-469, 763-193) a régeni illetve resica gépek egyike sem üzemképes, kazánproblémákkal küzdenek. A 763-193-as pályaszámú Krauss üzemképes ugyan, de a fotósvonatokat leszámítva nem mozdul ki a fűtőházból a kis teljesítménye miatt. Az oszlopos tagnak számító 764-436-os gőzösből azonban már nem lesz mozdony valószínűleg, két tengelyétől megfosztva, lerabolva áll a szabad ég alatt. A vontatás fő gerincét a 2003 óta a dízelszekció adja: kezdetben a rövidített orrú L45H gép, 87-0033-8-as vonszolta a szerelvényeket, majd 2007-től besegített a talpra állított 87-0032-0, aminek jellegzetessége volt, hogy a légfékhez használt kompresszort a külső trepnin helyezték el. Ezek a "remotorizált", átalakított mozdonyok 2010-ig teljesítettek szolgálatot. A sok műszaki hibával küzdő vontató járművek közül az előbbi élete Felsővisón ért véget, ugyanis Georg Hocevar brádi műhelyében, teljesen felújított mozdonyra cserélték. A tranzakciót követően két mozdony van jelenleg Visón: a bordó színű 87-0036-1-es, és a kékszínűvé változott, visszalakított visói gép, a 87-0032-0 pályaszámú. Két régi gép elkerült Brádra (87-0033-8 és a parajosban lévő, szintén rövid orrú, de üzembe sose helyezett L45H - 053), ahonnét felújítás és visszalakítás után valószínűleg eladósorba kerülnek. Mindkét nagy dízel folyamatosan üzemel, a turisztikai időszakon kívül a "beállt" menetrend szerint az egyik 6.00-kor indul Valea Babii-ba, a másik 6.30-kor Fajnába. A kis dízelek közül (L18H) a 001-es Ecaterina nevű Valea Babii-ba van kihelyezve. Tekintve az állomástól kiidnuló könnyebb felépítményeket (a fővonal 23-34 km/folyóméteres sínekből áll, a szárnyvonalak 14 kg/fm-esek), a nagy dízelek által felhozott üres truckokat, teherkocsikat szétosztja Kománig, illetve Valea Babii-tól lefele kiszolgálja még Rampa Stevioara rakodót is. Ez utóbbi rövid szárnyvonalnak is felfogható, hiszen 3 km hosszú. A másik kis dízel (L18H - 003) nagyjavítás alatt áll a visói fűtőház előtt. A régi motorkocsik közül a valamikori "zöld" motorkocsi, kék színben üzemképes, a pályások használják. A pályfenntartási menetek a motorkocsiból, egy-két pőrekocsiból állnak általában; a platóskocsik olyan kialakításúak (feljáró trepnik), hogy az újonnan beszerzett JCB markoló és kisdömper is fel tudjanak állni rá, így vasúton jutnak el a kijelölt munkaterületre. A teherautó jellegű drezinák közül az RGH sárga Bucegi drezinája (RGH - 002) üzemképes, egy másik DAC vagy Bucegi fülkéjű pedig felújítás alatt áll. Ezen kívül alig átlátható mennyiségben Ford Transit drezinák jönnek/mennek a vonalon. A nyári, egy pár gőzvontatású személyvonat húsvéttól augusztusig Paltin-ig (21 km) közlekedik naponta, ahol látványos, rendezett környeztet alakítottak ki a turisták számára. A csak erre a célra használt szerelvényt - RGH gőzös híján - a svájci egyesület 764-421-es pályaszámú Resica gépe továbbítja, szükség esetén besegít a 764-211-es pályaszámú O&K gőzmozdony is.

Sajnos a legjelentősebb szárnyvonalról, a 7 km hosszú Poiana Novat-iról csak rosszhíreink vannak. A területet privatizálták (a környező erdőknek több mint 200 tulajdonosa van!), az erdőket zömmel illegális úton (a traktorok a folyó medrében gázolva, maguk után húzzák a rönköket) termelik ki. A 2009-es nagy árvíz a pályát jelentősen megrongálta, a vonal járhatatlan, a Poiana-Novat-i delta előtti két hídból az első teljesen megsemmisült. A pályát helyenként a folyó több helyen elmosta, illetve az erdészeti gépek is megrongálták. A helyreállítás nem történt meg azóta sem, tekintve, hogy a magántulajdonosok nem tartanak igényt a vasút szolgáltatásaira. Ugyan az érintett völgybe nem vezet közút vagy dózer út, így csak a vasút pályáját illetve a folyómedret használhatják az erdészeti traktorok, melyből mindkettő törvényellenes (magántulajdon rongálása a vasúti pálya esetében, környezetvédelmi kár a folyó esetében). Jelenleg a helyzet rendezése várat magára, mely szerint a következő kimentek lehetségesek: a) a kitermelők számára kötelezi(k) a hatóság(ok) a vasút igénybevételét, b) felvásárolja az RG Holz az érintett erdőket lábon, és így maga válik kitermelővé, c) olyan befektető jelentkezik, aki az érintett területeket összevásárolja a tulajdonosoktól. Még nem látszik a vége ennek a folyamatnak, ezért aggódunk a látványos szárnyvonal sorsáért.

Alábbiakban pedig közzétesszük egyik utastársunk, Moór Attila beszámolóját, aki először járt Felsővisón. Leírása rendhagyó hangulatjelentés, mely átélhetővé teszi az olvasó számára a vasútüzem egy átlagos, de semmiképpen nem unalmas hétköznapját.

"A nemzetközi időzóna ellenünk dolgozott. Magyar idő szerint fél ötkor, fázósan ballagtunk a fatelep felé, ahonnan "valamikor" hajnalban lesz egy vonat "valahová", ennyit szűrtünk le az előző napi információmorzsákból. A telepről kivezető vágányoknál nyitva találjuk a kiskaput, kis tanakodás után benyomulunk, várva, hogy majd valaki leordít minket. Ez az állapot amúgy egész nap kitartott, itt télen nincsenek turisták, az iparvasút az ukrán határvidéken vezet. A telepen a két nagy L45H dízel tolatott, Szilis önmagát is meglepve kikommunikálta, hogy a bordó gép Fajnáig megy, a kék viszont tovább, talán végig. Nyilván az utóbbira szavaztunk, de még tébláboltunk a sárban, ki tudja, felszállhatunk-e az egyetlen leharcolt vagonba? A gép mögötti pőrekocsin üres hordók sorakoztak, ezeket töltögették fel gázolajjal, ami néha mellément, még sötétben is látszott, ahogy megszínezi a tócsákat. Feldobtak egy hatalmas traktorgumit, majd a telep túloldalára tolták a két kocsit, rendesen síppal, lámpával adva a nálunk is ismert jelzéseket. Itt vagy kétszer két tucat truckot akasztottak a személykocsi mögé, mi eközben - lesz ami lesz - felmásztunk a vagonba. A peronon vasékek, sodronyok összevisszasága, bent a kocsiban hideg sötét. A telep homályából további utasok tűntek fel, a gumicsizma amolyan modern kori népviselet errefelé, mi üvöltően kilógunk a sorból. Valaki a kályhát babrálja, a fa vizes, nem lesz tűz. A dízel éleset kürtöl, ahol nincs kakas, ott sem alszanak el, helyi idő szerint 6:00-kor elhagyjuk a telepet: utazunk. A gép gyönyörű, öblös mély hangját visszaverik a házfalak, a sebesség tizenöt körül alakul. Kint a feketeség kékül, már sejthető a táj. A Vasér folyó bal partján kanyarog a vonal, ahol a völgy kiszélesedik sűrűsödnek a házak, néha az utcán haladunk. Egy "Magazin-mixt"-nél, azaz vegyesboltnál megállunk, a boltos kávét visz a vezéreknek, közben a pőrekocsira felkerül pár köteg léc. Újabb felszállók, mindenkinél csöves szatyor, egy nő ölben száraz fát hoz, közben nekünk mutogat, magazin-magazin, de érdektelenek vagyunk, egy üveg vodkával, sörökkel és rengeteg kajával készültünk az útra. Az elindulás nem zökkenőmentes, a gép bömböl, a kerekek egyhelyben forognak. Szilis szerint levegővel homokol a mozdony, ami igaz lehet, mert fel-fel szusszan valami, de nem gyorsulunk. A tűzgyújtás sikeres, a hordóból tákolt dobkályha hamar befűti a vagont. A fát hozó nő igazi istencsapása, be nem áll a szája, sztorizgat, hangja elnyomja a ledehás küzdelmét is, honfitársaim megjegyzik: "ugye mondtuk, hogy hozzál kamerát, teeee...". Az élmények hatására felbontjuk a vodkás üveget, ami ugyan 7 decis, de pont belefér a belső zsebembe. Az utolsó házaknál véget nem érő kürtölés, satufék. A truckok másodpercekig tartó csattogással zárkóznak fel. A kürt újra felbőg, a túlsó parton pongyolás nő fut ki egy rozzant faházból, majd előkerül az ember is. Ő az egyik leendő fékezőnk, elaludt a koma. Mielőtt elérné a vonatot, a vezér indít, hátrafelé figyel, és kajánul vigyorog, ahogy a bűnös kolléga fut a vonata után.A Poiana Novat-i szárnyvonal deltájánál láthatóan rozsdás sínek vezetnek a völgybe, rajta épp egy TAF (erdészeti traktor) tapos utat magának felfelé. Bár még fagy, de kacérkodunk a pőrekocsin való utazással, a sztorizgató asszonyság már vodkával sem tolerálható. A Novicior-i kiágazásban egy kis pft-s kocsit tolnak páran, megállunk, hogy a szerelvény végére csatolják. Felkészültek a srácok, a kocsin két párna is van, arra ülnek. Mi előreóvatoskodunk a gép mögötti pőrekocsira, elhelyezkedünk a boltnál feldobott léckupacokon. Senki nem szól ránk, hátulról sípszó, a vezér válaszol, kapaszkodunk tovább. A kocsiról kitárul a világ, erősen hat ránk a környezet, függőleges sziklafalak alatt utazunk, fent a havas csúcsokat már megsüti a reggeli nap. A folyó zúgása összekeveredik a gép dohogásával, alattunk a forgóváz kattogja a ritmust. Minden fordulóval új és új szépségét mutatja a völgy. Nagyobb emelkedéseknél komolyan dolgozik a gép, érezni az erőt, mígnem Bardau előtt a homok sem segít, elakadunk. A telep rönkházaiból mindenki a gépek által összevágott sártenger szélére sorakozik, mi kihasználjuk az alkalmat, előre tapicskolunk a gányban, lövünk pár fotót. A völgyben feltűnik a bordó gép, persze a lejárt, összehomokolt pályán könnyű neki. Égett acél szagát érzem, a mozdony orra bukdácsol, a kenő mellette gyalogol, a homokoló cső piszkálgatása eredményes, gyorsul a szerelvény. A kocsinkról egy hordót még lelöknek a sárba, a forgóváz csapágyházai épphogy elférnek mellette. Felugrálunk, ami fagyott végtagokkal nem egyszerű, de nem vágyunk vissza a zárt kocsiba. Három rövid alagút következik, a gép teteje szinte súrolja a sziklákat, nincs ráhagyás, nem véstek feleslegesen, a kipufogógáz hője minden alagútban megcsap. Suliguli (ízlelgetjük a nevét) határőr telep, az egyenruhás jelenlét különösnek hat a Kárpátok eldugott zugában. A truckok felét kitérőre toljuk, pár üreset már megraktak, ezeket lefelé vesszük majd fel. Utolért egy Ford Transitból átalakított "drezina", a sofőr előzne, az ablakon kihajolva gesztikulál, hogy kéne manőverezni, de lerádióznak neki, majd a következő lehetőségnél. Fajnán, aztán ez meg is történik, útitársnak megkapják a bőbeszédű nőt is. Itt egy platós kocsin álló kompresszort raknak a szerelvényre, gumikerekei alatt a palló beszakadt, le sem kell kötni. Körbejárom a mozdonyt, rágyújtok egy szivarra, elkapom a vezér pillantását, feladom a gépre a tárcát. A nyitott ajtón bepillantva meglepve látom, hogy a gépen is egy kis dobkályhával fűtenek. Fajna után tovább szűkül a völgy, helyenként már besüt a nap, a deres vasfelületek gőzölögnek. Egy háznál menet közben ledobják a léceket, egyik köteg szétnyílik, a lécek szétszóródnak, láthatóan senkit nem érdekel. A töltés alatt mélyen hömpölyög a folyó, meglepő, hogy még itt is mennyi szemét van a vízben. A műanyagpalackok és szatyrok előtt lehetett szép a völgy - véli valaki, majd pőrekocsink eleje megbokrosodik, pattogva tör ki jobbra, adjuk a "megállj" jelzést a gép felé, nyilván tökfeleslegesen, de mégis megállunk. Nyomunk pár képet, a vasutasok nem vizsgálják, miért siklott ki a kocsi, vasrámpákat dobnak a kerekek elé, két fogásból sínre kerül ismét a forgóváz. Mikor elindulunk, előremászik hozzánk egy vasutas, jegyeket vesz elő, ennyi kalandért - úgy látszik - már fizetnünk kell. A jegyeken nincs ár, feltételezzük csak, hogy arcra megy a kalkuláció, 30 lej/fő (kb. 2.000 Ft) a tarifa, mindenképp jutányos az élményekért, ráadásul aranyos kis kéregjegyet kapunk, el lehet tenni emlékbe.Valea Babii-nál ér véget az utazás. Egy három csatlós, Ecaterina névre keresztelt, kopottsárga dízelgép és egy sínteherautó áll bent, magunkban azt sakkozzuk ki, hogy a nagy dízelek eddig jöhetnek, feljebb gyengébb felépítményű a pálya. Lerakjuk a truckokat és a kompresszort, Ecaterina segítségével a személyvagon és a ledehás helyet cserél, kapunk mögé egy megrakott aprófás kocsit, valaki int nekünk, felszállás. A kocsiból még elnyomnék egy képet, a fékező útban van, kapcsol, hátralép, megköszönöm, visszaint, az udvariasság itt is működik. Rampa Steviorara-nal egy rövid szárnyvonal ágazik ki. Betolunk, a motor elhallgat (bizony fent a Kárpátokban, 40 km-re a civilizációtól le merik állítani a motort) a fékezők eltűnnek a völgyben. Hamarosan hét pár, rönkfával rakott truckkal göriznek lefelé, összezárunk. Ecaterina szintén befut, még látjuk, ahogy az üres truckokkal feltol a szárnyvonalon. A rakott kocsikkal lényegesebben lassabban ereszkedünk. Suligulinál a fővonalon megrakott truckokat egy TAF drótkötéllel vontatja fel kitérőbe. A határőr laktanyában váltás van, egyenruhás útitársakat kapunk. Visszabandukolok a szerelvény mellett, meglepve érzem, hogy a fékes forgóvázakból árad a meleg, a kerekek, féktuskók még negyed óra állás után is forrók. Az állomáson túlgurulva, egy laposon megállva a fékezők visszagyalogolnak az öt rakott truckért. Szerelvényünk immár vagy 300 méter hosszú, az utolsó kocsik eltűnnek az ívekben. Noviciornál további két rakott truck-párt veszünk fel, a művelethez már kevés a síp, rádión megy a gépre az utasítás. Várakozás közben előremegyünk fotózni, az egyik illesztésnél a cipőtalpam keresztben belefér a sínhiányba. A falu szélén vihar tör ki, mintha hungarocell táblákat reszelnének felettünk, mindent elborít a dara, hálátlan feladat lehet kint állni a féken. Találkozunk a pft-vel, gabionoznak, billenős kisdömperük platóig érő vízben kel át a folyón. Kettő körül érünk a fűtőházhoz, lejár a gép, a truckok fékkel gurulnak hátra a fafeldolgozóba. Körbejárjuk a telepet, igyekezve nem nagy feltűnést kelteni. Leállított gőzösök, kiselejtezett truckhullák egymásra hajítva, Szilis és Tgv felismeri pár alkatrészét egy 490-es gépnek. Én már telítődtem élményekkel, csak megyek utánuk, mígnem valakinek csak szemet szúrtunk, megmutatják a kijáratot. Másnap hajnalban arra ébredek, hogy az egyik nagy dízel dohog az ágyamtól öt méterre (szó szerint) majd elhúz a szerelvényével. Kirándulni megyünk, feltérképezzük a szárnyvonalat. Sajnos valóban nem járható 2009 óta, több helyen széttaposták a TAF-ok, egy komplett híd eltűnt, egyetlen I gerendáján egyensúlyozunk át. Ihoasa-ig jutunk, Szilis és Tgv évekkel ezelőtt, még 2004-ben gőzössel és motorkocsival is járt itt, pláne nekik szomorú a látvány. Poiana Novat-nál a delta felső ágában ottmaradt egy kőszállító vagon. Körülötte már nőnek a facsemeték, egy pillanatra karácsony jut eszembe. Lefelé még sokszor visszanézek rá, körülötte havas hegyek, egy elárvult menedékház, széldöntött fenyők. Az általam ismert világ legmagányosabb helye."

Fényképes beszámoló itt.

Legutóbbi módosítás: 2011.05.12. 17:19

Hozzászólások

Török Imre (2011-05-17 14:43:14)

Jó volt olvasni a beszámolót. 1995 telén is majdnem ugyanilyen életérzés volt az utazás a vonalon, de akkor még a gőzösök vitték a vonatokat. Ha elfogyott a tűzifa, akkor megállt a vonat, és a sínen hasogatták fel az újabb adagot.

Ön is hozzászólhat

Az e-mail címet csak az Önnel való kapcsolatfelvételre használjuk, nem jelenik meg és nem adjuk ki. Használható HTML címkék (tag): i és b, a megengedett legnagyobb hossz 1000 karakter.

Az Ön neve:
E-mail címe:
Hozzászólás:
Mennyi huszonhat meg huszonkilenc?
(c) Kisvasutak Baráti Köre Egyesület - Impresszum - Hír küldés - Üzenet
Belépés - Webmail - Intranet - FAV - EgyesületOnline