Látogatás a Felsővisói Erdei Vasúton, 2011. április 13-15.

2011.05.12 (Markója Szilárd)

2011 áprilisában ismét látogatást tettünk a Felsővisói Erdei vasúton. Legutolsó, 2008-as utazásunk óta újabb jelentős változások történtek, amit az alábbiakban foglalunk össze.

Suliguli, rakott vonattal, előtérben a rakodásra váró truckok
Fotó: Markója Szilárd (2011.04.14.)

Az RG Holz Company működőképes gőzöseiből (764-408R, 764-469, 763-193) a régeni illetve resica gépek egyike sem üzemképes, kazánproblémákkal küzdenek. A 763-193-as pályaszámú Krauss üzemképes ugyan, de a fotósvonatokat leszámítva nem mozdul ki a fűtőházból a kis teljesítménye miatt. Az oszlopos tagnak számító 764-436-os gőzösből azonban már nem lesz mozdony valószínűleg, két tengelyétől megfosztva, lerabolva áll a szabad ég alatt. A vontatás fő gerincét a 2003 óta a dízelszekció adja: kezdetben a rövidített orrú L45H gép, 87-0033-8-as vonszolta a szerelvényeket, majd 2007-től besegített a talpra állított 87-0032-0, aminek jellegzetessége volt, hogy a légfékhez használt kompresszort a külső trepnin helyezték el. Ezek a "remotorizált", átalakított mozdonyok 2010-ig teljesítettek szolgálatot. A sok műszaki hibával küzdő vontató járművek közül az előbbi élete Felsővisón ért véget, ugyanis Georg Hocevar brádi műhelyében, teljesen felújított mozdonyra cserélték. A tranzakciót követően két mozdony van jelenleg Visón: a bordó színű 87-0036-1-es, és a kékszínűvé változott, visszalakított visói gép, a 87-0032-0 pályaszámú. Két régi gép elkerült Brádra (87-0033-8 és a parajosban lévő, szintén rövid orrú, de üzembe sose helyezett L45H - 053), ahonnét felújítás és visszalakítás után valószínűleg eladósorba kerülnek. Mindkét nagy dízel folyamatosan üzemel, a turisztikai időszakon kívül a "beállt" menetrend szerint az egyik 6.00-kor indul Valea Babii-ba, a másik 6.30-kor Fajnába. A kis dízelek közül (L18H) a 001-es Ecaterina nevű Valea Babii-ba van kihelyezve. Tekintve az állomástól kiidnuló könnyebb felépítményeket (a fővonal 23-34 km/folyóméteres sínekből áll, a szárnyvonalak 14 kg/fm-esek), a nagy dízelek által felhozott üres truckokat, teherkocsikat szétosztja Kománig, illetve Valea Babii-tól lefele kiszolgálja még Rampa Stevioara rakodót is. Ez utóbbi rövid szárnyvonalnak is felfogható, hiszen 3 km hosszú. A másik kis dízel (L18H - 003) nagyjavítás alatt áll a visói fűtőház előtt. A régi motorkocsik közül a valamikori "zöld" motorkocsi, kék színben üzemképes, a pályások használják. A pályfenntartási menetek a motorkocsiból, egy-két pőrekocsiból állnak általában; a platóskocsik olyan kialakításúak (feljáró trepnik), hogy az újonnan beszerzett JCB markoló és kisdömper is fel tudjanak állni rá, így vasúton jutnak el a kijelölt munkaterületre. A teherautó jellegű drezinák közül az RGH sárga Bucegi drezinája (RGH - 002) üzemképes, egy másik DAC vagy Bucegi fülkéjű pedig felújítás alatt áll. Ezen kívül alig átlátható mennyiségben Ford Transit drezinák jönnek/mennek a vonalon. A nyári, egy pár gőzvontatású személyvonat húsvéttól augusztusig Paltin-ig (21 km) közlekedik naponta, ahol látványos, rendezett környeztet alakítottak ki a turisták számára. A csak erre a célra használt szerelvényt - RGH gőzös híján - a svájci egyesület 764-421-es pályaszámú Resica gépe továbbítja, szükség esetén besegít a 764-211-es pályaszámú O&K gőzmozdony is.

Sajnos a legjelentősebb szárnyvonalról, a 7 km hosszú Poiana Novat-iról csak rosszhíreink vannak. A területet privatizálták (a környező erdőknek több mint 200 tulajdonosa van!), az erdőket zömmel illegális úton (a traktorok a folyó medrében gázolva, maguk után húzzák a rönköket) termelik ki. A 2009-es nagy árvíz a pályát jelentősen megrongálta, a vonal járhatatlan, a Poiana-Novat-i delta előtti két hídból az első teljesen megsemmisült. A pályát helyenként a folyó több helyen elmosta, illetve az erdészeti gépek is megrongálták. A helyreállítás nem történt meg azóta sem, tekintve, hogy a magántulajdonosok nem tartanak igényt a vasút szolgáltatásaira. Ugyan az érintett völgybe nem vezet közút vagy dózer út, így csak a vasút pályáját illetve a folyómedret használhatják az erdészeti traktorok, melyből mindkettő törvényellenes (magántulajdon rongálása a vasúti pálya esetében, környezetvédelmi kár a folyó esetében). Jelenleg a helyzet rendezése várat magára, mely szerint a következő kimentek lehetségesek: a) a kitermelők számára kötelezi(k) a hatóság(ok) a vasút igénybevételét, b) felvásárolja az RG Holz az érintett erdőket lábon, és így maga válik kitermelővé, c) olyan befektető jelentkezik, aki az érintett területeket összevásárolja a tulajdonosoktól. Még nem látszik a vége ennek a folyamatnak, ezért aggódunk a látványos szárnyvonal sorsáért.

Alábbiakban pedig közzétesszük egyik utastársunk, Moór Attila beszámolóját, aki először járt Felsővisón. Leírása rendhagyó hangulatjelentés, mely átélhetővé teszi az olvasó számára a vasútüzem egy átlagos, de semmiképpen nem unalmas hétköznapját.

"A nemzetközi időzóna ellenünk dolgozott. Magyar idő szerint fél ötkor, fázósan ballagtunk a fatelep felé, ahonnan "valamikor" hajnalban lesz egy vonat "valahová", ennyit szűrtünk le az előző napi információmorzsákból. A telepről kivezető vágányoknál nyitva találjuk a kiskaput, kis tanakodás után benyomulunk, várva, hogy majd valaki leordít minket. Ez az állapot amúgy egész nap kitartott, itt télen nincsenek turisták, az iparvasút az ukrán határvidéken vezet. A telepen a két nagy L45H dízel tolatott, Szilis önmagát is meglepve kikommunikálta, hogy a bordó gép Fajnáig megy, a kék viszont tovább, talán végig. Nyilván az utóbbira szavaztunk, de még tébláboltunk a sárban, ki tudja, felszállhatunk-e az egyetlen leharcolt vagonba? A gép mögötti pőrekocsin üres hordók sorakoztak, ezeket töltögették fel gázolajjal, ami néha mellément, még sötétben is látszott, ahogy megszínezi a tócsákat. Feldobtak egy hatalmas traktorgumit, majd a telep túloldalára tolták a két kocsit, rendesen síppal, lámpával adva a nálunk is ismert jelzéseket. Itt vagy kétszer két tucat truckot akasztottak a személykocsi mögé, mi eközben - lesz ami lesz - felmásztunk a vagonba. A peronon vasékek, sodronyok összevisszasága, bent a kocsiban hideg sötét. A telep homályából további utasok tűntek fel, a gumicsizma amolyan modern kori népviselet errefelé, mi üvöltően kilógunk a sorból. Valaki a kályhát babrálja, a fa vizes, nem lesz tűz. A dízel éleset kürtöl, ahol nincs kakas, ott sem alszanak el, helyi idő szerint 6:00-kor elhagyjuk a telepet: utazunk. A gép gyönyörű, öblös mély hangját visszaverik a házfalak, a sebesség tizenöt körül alakul. Kint a feketeség kékül, már sejthető a táj. A Vasér folyó bal partján kanyarog a vonal, ahol a völgy kiszélesedik sűrűsödnek a házak, néha az utcán haladunk. Egy "Magazin-mixt"-nél, azaz vegyesboltnál megállunk, a boltos kávét visz a vezéreknek, közben a pőrekocsira felkerül pár köteg léc. Újabb felszállók, mindenkinél csöves szatyor, egy nő ölben száraz fát hoz, közben nekünk mutogat, magazin-magazin, de érdektelenek vagyunk, egy üveg vodkával, sörökkel és rengeteg kajával készültünk az útra. Az elindulás nem zökkenőmentes, a gép bömböl, a kerekek egyhelyben forognak. Szilis szerint levegővel homokol a mozdony, ami igaz lehet, mert fel-fel szusszan valami, de nem gyorsulunk. A tűzgyújtás sikeres, a hordóból tákolt dobkályha hamar befűti a vagont. A fát hozó nő igazi istencsapása, be nem áll a szája, sztorizgat, hangja elnyomja a ledehás küzdelmét is, honfitársaim megjegyzik: "ugye mondtuk, hogy hozzál kamerát, teeee...". Az élmények hatására felbontjuk a vodkás üveget, ami ugyan 7 decis, de pont belefér a belső zsebembe. Az utolsó házaknál véget nem érő kürtölés, satufék. A truckok másodpercekig tartó csattogással zárkóznak fel. A kürt újra felbőg, a túlsó parton pongyolás nő fut ki egy rozzant faházból, majd előkerül az ember is. Ő az egyik leendő fékezőnk, elaludt a koma. Mielőtt elérné a vonatot, a vezér indít, hátrafelé figyel, és kajánul vigyorog, ahogy a bűnös kolléga fut a vonata után.A Poiana Novat-i szárnyvonal deltájánál láthatóan rozsdás sínek vezetnek a völgybe, rajta épp egy TAF (erdészeti traktor) tapos utat magának felfelé. Bár még fagy, de kacérkodunk a pőrekocsin való utazással, a sztorizgató asszonyság már vodkával sem tolerálható. A Novicior-i kiágazásban egy kis pft-s kocsit tolnak páran, megállunk, hogy a szerelvény végére csatolják. Felkészültek a srácok, a kocsin két párna is van, arra ülnek. Mi előreóvatoskodunk a gép mögötti pőrekocsira, elhelyezkedünk a boltnál feldobott léckupacokon. Senki nem szól ránk, hátulról sípszó, a vezér válaszol, kapaszkodunk tovább. A kocsiról kitárul a világ, erősen hat ránk a környezet, függőleges sziklafalak alatt utazunk, fent a havas csúcsokat már megsüti a reggeli nap. A folyó zúgása összekeveredik a gép dohogásával, alattunk a forgóváz kattogja a ritmust. Minden fordulóval új és új szépségét mutatja a völgy. Nagyobb emelkedéseknél komolyan dolgozik a gép, érezni az erőt, mígnem Bardau előtt a homok sem segít, elakadunk. A telep rönkházaiból mindenki a gépek által összevágott sártenger szélére sorakozik, mi kihasználjuk az alkalmat, előre tapicskolunk a gányban, lövünk pár fotót. A völgyben feltűnik a bordó gép, persze a lejárt, összehomokolt pályán könnyű neki. Égett acél szagát érzem, a mozdony orra bukdácsol, a kenő mellette gyalogol, a homokoló cső piszkálgatása eredményes, gyorsul a szerelvény. A kocsinkról egy hordót még lelöknek a sárba, a forgóváz csapágyházai épphogy elférnek mellette. Felugrálunk, ami fagyott végtagokkal nem egyszerű, de nem vágyunk vissza a zárt kocsiba. Három rövid alagút következik, a gép teteje szinte súrolja a sziklákat, nincs ráhagyás, nem véstek feleslegesen, a kipufogógáz hője minden alagútban megcsap. Suliguli (ízlelgetjük a nevét) határőr telep, az egyenruhás jelenlét különösnek hat a Kárpátok eldugott zugában. A truckok felét kitérőre toljuk, pár üreset már megraktak, ezeket lefelé vesszük majd fel. Utolért egy Ford Transitból átalakított "drezina", a sofőr előzne, az ablakon kihajolva gesztikulál, hogy kéne manőverezni, de lerádióznak neki, majd a következő lehetőségnél. Fajnán, aztán ez meg is történik, útitársnak megkapják a bőbeszédű nőt is. Itt egy platós kocsin álló kompresszort raknak a szerelvényre, gumikerekei alatt a palló beszakadt, le sem kell kötni. Körbejárom a mozdonyt, rágyújtok egy szivarra, elkapom a vezér pillantását, feladom a gépre a tárcát. A nyitott ajtón bepillantva meglepve látom, hogy a gépen is egy kis dobkályhával fűtenek. Fajna után tovább szűkül a völgy, helyenként már besüt a nap, a deres vasfelületek gőzölögnek. Egy háznál menet közben ledobják a léceket, egyik köteg szétnyílik, a lécek szétszóródnak, láthatóan senkit nem érdekel. A töltés alatt mélyen hömpölyög a folyó, meglepő, hogy még itt is mennyi szemét van a vízben. A műanyagpalackok és szatyrok előtt lehetett szép a völgy - véli valaki, majd pőrekocsink eleje megbokrosodik, pattogva tör ki jobbra, adjuk a "megállj" jelzést a gép felé, nyilván tökfeleslegesen, de mégis megállunk. Nyomunk pár képet, a vasutasok nem vizsgálják, miért siklott ki a kocsi, vasrámpákat dobnak a kerekek elé, két fogásból sínre kerül ismét a forgóváz. Mikor elindulunk, előremászik hozzánk egy vasutas, jegyeket vesz elő, ennyi kalandért - úgy látszik - már fizetnünk kell. A jegyeken nincs ár, feltételezzük csak, hogy arcra megy a kalkuláció, 30 lej/fő (kb. 2.000 Ft) a tarifa, mindenképp jutányos az élményekért, ráadásul aranyos kis kéregjegyet kapunk, el lehet tenni emlékbe.Valea Babii-nál ér véget az utazás. Egy három csatlós, Ecaterina névre keresztelt, kopottsárga dízelgép és egy sínteherautó áll bent, magunkban azt sakkozzuk ki, hogy a nagy dízelek eddig jöhetnek, feljebb gyengébb felépítményű a pálya. Lerakjuk a truckokat és a kompresszort, Ecaterina segítségével a személyvagon és a ledehás helyet cserél, kapunk mögé egy megrakott aprófás kocsit, valaki int nekünk, felszállás. A kocsiból még elnyomnék egy képet, a fékező útban van, kapcsol, hátralép, megköszönöm, visszaint, az udvariasság itt is működik. Rampa Steviorara-nal egy rövid szárnyvonal ágazik ki. Betolunk, a motor elhallgat (bizony fent a Kárpátokban, 40 km-re a civilizációtól le merik állítani a motort) a fékezők eltűnnek a völgyben. Hamarosan hét pár, rönkfával rakott truckkal göriznek lefelé, összezárunk. Ecaterina szintén befut, még látjuk, ahogy az üres truckokkal feltol a szárnyvonalon. A rakott kocsikkal lényegesebben lassabban ereszkedünk. Suligulinál a fővonalon megrakott truckokat egy TAF drótkötéllel vontatja fel kitérőbe. A határőr laktanyában váltás van, egyenruhás útitársakat kapunk. Visszabandukolok a szerelvény mellett, meglepve érzem, hogy a fékes forgóvázakból árad a meleg, a kerekek, féktuskók még negyed óra állás után is forrók. Az állomáson túlgurulva, egy laposon megállva a fékezők visszagyalogolnak az öt rakott truckért. Szerelvényünk immár vagy 300 méter hosszú, az utolsó kocsik eltűnnek az ívekben. Noviciornál további két rakott truck-párt veszünk fel, a művelethez már kevés a síp, rádión megy a gépre az utasítás. Várakozás közben előremegyünk fotózni, az egyik illesztésnél a cipőtalpam keresztben belefér a sínhiányba. A falu szélén vihar tör ki, mintha hungarocell táblákat reszelnének felettünk, mindent elborít a dara, hálátlan feladat lehet kint állni a féken. Találkozunk a pft-vel, gabionoznak, billenős kisdömperük platóig érő vízben kel át a folyón. Kettő körül érünk a fűtőházhoz, lejár a gép, a truckok fékkel gurulnak hátra a fafeldolgozóba. Körbejárjuk a telepet, igyekezve nem nagy feltűnést kelteni. Leállított gőzösök, kiselejtezett truckhullák egymásra hajítva, Szilis és Tgv felismeri pár alkatrészét egy 490-es gépnek. Én már telítődtem élményekkel, csak megyek utánuk, mígnem valakinek csak szemet szúrtunk, megmutatják a kijáratot. Másnap hajnalban arra ébredek, hogy az egyik nagy dízel dohog az ágyamtól öt méterre (szó szerint) majd elhúz a szerelvényével. Kirándulni megyünk, feltérképezzük a szárnyvonalat. Sajnos valóban nem járható 2009 óta, több helyen széttaposták a TAF-ok, egy komplett híd eltűnt, egyetlen I gerendáján egyensúlyozunk át. Ihoasa-ig jutunk, Szilis és Tgv évekkel ezelőtt, még 2004-ben gőzössel és motorkocsival is járt itt, pláne nekik szomorú a látvány. Poiana Novat-nál a delta felső ágában ottmaradt egy kőszállító vagon. Körülötte már nőnek a facsemeték, egy pillanatra karácsony jut eszembe. Lefelé még sokszor visszanézek rá, körülötte havas hegyek, egy elárvult menedékház, széldöntött fenyők. Az általam ismert világ legmagányosabb helye."

Fényképes beszámoló itt.

Ön is hozzászólhat

Az e-mail címet csak az Önnel való kapcsolatfelvételre használjuk, nem jelenik meg és nem adjuk ki. Használható HTML címkék (tag): i és b, a megengedett legnagyobb hossz 1000 karakter.