Cérnán Guruló Vacak - Harminc éve szűnt meg a ceglédi kisvasút

(Tasnádi Tamás)

Aki három évtizeddel ezelõtt kilépett a ceglédi pályaudvar kapuján, a maitól gyökeresen eltérõ kép fogadta. Az állomás elõtti teret nagyjából a mostani gépkocsi-parkolónál kiképzett árok vonalában sínpár szelte át, ezen csühögött el napjában négyszer a vonat Csemõn át Hantházára és vissza. Pár méterrel odébb, a Kölcsey teret szegélyezõ nevesincs utca peremén másik, keskeny sínpár volt látható, mely a Rákóczi útnál végzõdött. Most egy szomorú évforduló kapcsán ez utóbbiról lesz szó.

394-es sorozatú mozdonnyal vontatott személyvonat Cegléden az 1950-es években
Fotó: Krizsik Alfonz (1950.)

Harmincvalahány esztendeje egy szép nyári napon egy kisfiú elindult nagyszüleivel meglátogatni a keresztanyját. Kiballagtak az állomásra, jegyet vettek, majd megnézték a város felõli oldalon a sínek mellett álló, fából épült kis trafik kirakatát. Ezután beszálltak egy fekete oldalú vagonba, mely már ott várakozott az utca melletti vágányon. Az idõ lassan cammogott, az indulásig a kisfiú az utca túlsó oldalán sorakozó földszintes házakat nézte. Aztán egyszer csak hatalmas rántással a vonat mozgásba lendült. A kisfiú az ablakhoz nyomta arcát, aminek minden egyes döccenõnél fájdalmas hatása volt, de mit számít ez egy olyan valakinek, aki azelõtt még sosem utazott vonaton! Lassan elúszott az ablak elõtt a Lenin park, majd a szerelvény megállt a Vigadónál. Az utazás egy éles balkanyar után a Széchenyi út szélén folytatódott. Elmaradt a Tûzoltóság épülete, a Kálvária-temetõ, szemben a kápolnának is használt iskola, s következett a Béke téri megálló. A vonat ezután a Törteli út mentén csattogott tovább, a Közkórházi megállás után a Bedénél keresztezte a szegedi vasutat, majd hamarosan elhagyta a város határát.
Saját, ködbe veszõ emlékeim ezek, ki tudja, tán az egész igaz sem volt. A kisvasút éppen harminc esztendeje, 1973. december 31-én indult utoljára útnak, azonban emlékei még fellelhetõk imitt-amott az országban.

A Ceglédkörnyéki Gazdasági Vasút története

A vasút létesítésének gondolata elsõ ízben 1920-ban fogant meg a város vezetõinek fejében a környéken megtermelt mezõgazdasági termékek egyszerû és olcsó szállítása céljából. Az eredeti elképzelések szerint öt irányba húzódott volna sínpár: az ugyeri szõlõk, Nyársapát, Tápiószele, Nagykáta és Tiszajenõ körzetét kapcsolta volna be az ország vérkeringésébe. Végül csak az utolsó terv jutott el a megvalósításig, s az építési költségek csökkentése érdekében keskeny vágányú pálya építése mellett döntöttek.

A kisvasút vonala egy 1959-es MÁV térképen

1926-ban, miután a vasút építését a közlekedési miniszter engedélyezte, nekiláttak a munkálatoknak. A pálya lefektetése a sík terepen gyorsan haladt, a Ceglédi Gazdasági Vasút vonala a következõ esztendõ elején készen is volt. A vonatforgalom lebonyolításához egy mozdonyt és két motorkocsit szereztek be. A villamos hajtásrendszerû jármûvek dízelmotorját a Láng Gépgyár, az elektromos hajtásrendszert a Ganz Villamossági rt. szállította. A gépek a gyakorlatban igen megbízható üzemûnek bizonyultak. A személykocsik azonban nem érkeztek meg idõre, ezért az ünnepélyes megnyitóra csak tavasszal kerülhetett sor. A tisztán motoros üzem miatt (gõzmozdony akkor nem dolgozott a törteli madzagvasúton!) az egész országban itt voltak a legalacsonyabbak a jegyárak.

Akkor még [1958-ban] a Köztársaság (volt Gombos Lajos) utcában laktam szüleimmel, és 10 éves koromtól (1945-tõl) "együtt éltünk" a kisvonattal. Kb. 1950-ig az apró személyszállító vagonok oldala közönséges, szürke palával voltak borítva, mint akkoriban sok háztetõ. A jóval a háború elõtt készült, a keskeny nyomtávhoz képest ormótlan diesel mozdony - mely gyakran elromlott - nem tudom miért, de a téli hónapokban csak gyors, nagy sebességgel tudta "bevenni" a Széchenyi úti kanyart. Ha leállt, akkor az utasok férfitagjai leszálltak a "kényelmes" (fûtetlen) kocsikból és kitolták a szerelvényt a Gubody kert melletti egyenes pályáig, ahonnan a mozdony már képes volt a saját lábán elindulni.

A kisvasút vonala Cegléd területén

1944. augusztus 19-én nem sokkal 11 óra után a ceglédi állomást súlyos bombatámadás érte, az óvóhelyet is találat érte, 48 benn tartózkodó személy halálát okozva. Ekkor a törteli vasút jármûvei is megsérültek, s mivel helyreállítani õket nem lehetett, 394. sorozatú gõzösök érkeztek a forgalom újbóli beindításához. Ezt a lépést már az új tulajdonos, a Magyar Államvasutak tette meg, 1949-ben ugyanis, akárcsak az ország többi gazdasági vasútját, ezt is államosították.

A két évtizedes korszerû motorvontatás után tehát kisvasutunk visszafejlõdött a gõzmozdonyok szintjére. Ám ez nem maradt sokáig így: az 1960-as évek elején megérkeztek a frissen kifejlesztett Mk48-as dízelmozdonyok, s hamarosan addig használatos kéttengelyes személyvagonokat is hamarosan modern, négytengelyes kocsik váltották fel. Érdekesség, hogy Magyarország egyetlen 1. osztályú szakasszal ellátott keskenynyomközû személykocsija Cegléden közlekedett.

1950 körül új kocsikat kapott az egykori CGV (Ceglédi Gazdasági Vasút), melyet a kalauzok elneveztek Cérnán Guruló Vacaknak. 1950-ben már a MÁV-hoz tartozott a "kistörteli", melyet "vezsenyinek", meg Jászkarajenõ után "karainak" is becéztek. Az imént említett új vagonok állítólag az 1949 táján avatott Úttörõvasútból "maradtak ki", a mozdonyok viszont a régebbi dízelek helyett a korszerûtlenebb gõzmozdonyokra cserélõdtek. 

Ezután éveken át nem történt említésre méltó változás a kisvasút háza táján, hacsak az nem, hogy tette a dolgát. Cegléd és Tiszajenõ-Vezseny között az 1966/67-es MÁV-menetrendkönyv szerint naponta hat (vasárnap öt) vonatpár közlekedett. Az menetidõ a 33 km hosszú pályán mintegy két óra volt. Aztán 1968-ban "gondos mérlegelés után" megalkották a közlekedési koncepciót, mely lényegében a kis falvakat, tanyákat a nagyvilággal összekötõ mellékvonalak felszámolását, forgalmuk közútra terelését jelentette. Cegléd kisvasútja öt évvel késõbb esett áldozatul e vitatható, de mára már mindenképpen visszafordíthatatlan elgondolásnak. 

A kisvasút menetrendje 1970-71-bõl

A lapos, tehát fedetlen tehervagonok fõként a késõõszi cukorrépa-termést hozták Vezseny felõl, minden reggel a "félnyolcas" elõtt fél órával. A cukorrépás vagonokat a már régen felszedett, keskeny nyomtávú átrakóvágányok mellé tolták (a vasútállomás mellett lévõ átrakóvágányok mellé) és ott viszont a normál nyomtávos "csemei" [Cegléd - Csemõ - Hantháza helyiérdekû vasút] teherkocsijába rámolták át. Innen jutottak a cukorrépás vagonok a "rendes" pályára, onnan pedig a szolnoki cukorgyárba.

Az ötvenes években a Kossuth Gimiben fõleg abonyi, de még inkább jászkarajenõi és törteli diákok jelentették a bejárókat, akik persze örültek, ha hófúvás esetén késett a "madzagvasút" reggelenként...

A kistörtelirõl még annyit, hogy volt egy legendás, "nagy dumás", híres "nõfaló", vagány kalauza: Nagy Béla.

1973 szilveszter éjjelén a szolgálatban lévõ fiatal forgalmista átballagott az állomás város felöli oldalán várakozó kisvonathoz. Órájára pillantott, majd megfújta sípját. Az erõteljes sípszóra a dízelmozdony szomorú, panaszos hangja válaszolt, s a vonat elindult utolsó útjára. Az üres kocsisor újév hajnalán tért vissza, akár egy gyászmenet. Ezzel véget ért Cegléd vasúttörténelmének egy fejezete. A törteli kisvasút azonban nem halt meg! Életerejét már a háború pusztításakor is bizonyította: a bombatámadásban súlyosan megsérült két motorkocsi fõkeretét Békéscsabára szállították. Ott aztán az Alföldi Kisvasút lelkes kollektívája 1954-ben saját építésû mozdonyt barkácsolt a roncsokból, mely 17 sikeres évet teljesített a Viharsarokban.

1973-ban a tömegesen megszûnõ keskeny-nyomtávolságú vasutak jellegzetes jármûveinek, tárgyi emlékeinek (már ami még megvolt) megmentésére a Gyõr-Sopron megyei Nagycenken életre hívtak egy kisvasúti skanzent, mely állandó kiállításával állít emléket közlekedéstörténelmünk eme fejezetének. Itt él tovább kisvasutunk néhány jármûve: egy kéttengelyes személy-, egy kalauz- és az 1/2. osztályú személyvagon, valamint néhány teherkocsi. A gõzmozdonyokat a '60-as években sajnos szétvágták, ám az egykor Cegléden dolgozó dízelek ma is megvannak az ország több pontján, sõt egyikük külföldön öregbíti a magyar jármûgyártás mára kissé megkopott jó hírét. A ceglédiek pedig emlékeik között õrzik a valamikori "törteli kisvasutat".

(A dõlt betûs részek Krizsik Alfonz volt ceglédi lakos visszaemlékezései a kisvasútról.)